1.    fejezet             Amíg tudod, kivagy, addig nem kell félned…

         Kora nyári nap volt, a diákok ujjongva hagyták el az iskola kapuit. Nem csoda, hisz itt a nyári szünet. Ez olyan lehet a diákoknak, mint a rabnak a szabadulás a börtönből. Nagyot sóhajtva hagytam el az iskolát a barátnőimmel. Nincs több hajtás, se egy ZH vagy egy újabb vizsga. Talán ez a mennyország?

Firevillage szép és korszerű hely, sok látványossággal, sétálóutcákkal, és árusokkal. Itt élek én, Kathy Crow, az iskola legjobb sportolója és diákja. Sok baráttal és hódolóval rendelkezem, valószínűleg az eredményeim az oka.

A mai napra rengetek mindent beterveztünk a lányokkal: mozi, vásárlás, és egy jó kávé a kedvenc helyünkön. Miranda ma elég szótlan volt, pedig általában rengeteget fecseg. Ő volt nekem a legjobb barátnőm, őt akármikor hívhattam, ha bármi nyomta a lelkem és ugyanez visszafelé is igaz volt. Azt hiszem, ezt hívják barátságnak. Zavart, hogy ennyire szótlan, de mikor megkérdeztem volna, karon ragadott és lemaradtunk a többiektől.

-         - Kathy! Azt hiszem, nagy a baj. Belehabarodtam egy srácba, egy olyanba, akibe nem kéne! Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok…-suttogta.

-         - Mi?! De hát ez nagyszerű! Miranda Sayer szívét elrabolta egy lovag!- mosolyogtam. – És ki az a derék legény, aki ezt tette veled?

-         - Tudod, apám riporter és múltkor meginterviewolt egy férfit. Nagyon jóba lettek és apám, az a félőrült meghívta a lakásunkba…A srác kb. 190 centi magas, barnahajú, zöldszemű, bőrkabátos fazon. - mondta elpirulva Mira.

-         - Szóval Miss. Sayer, a rossz fiúkra bukik?!-nevettem el magam.- És neve is van a „fazonnak”?

-         - Mike…Igazából egy arrogáns állat, épp ezért nem értem magam.

-         - Érdekes, biztos jó oka van a szívecskédnek, hogy ezt érzed! Egy próbát megér, hátha megtudod nevelni.

-         - Lehet, hogy igazad van. Köszönöm! Apropó holnap kéne vele randiznom, szerinted mit vegyek fel?

-         - Egyértelműen a testhez álló piros ruhádat, amit anyukádtól kaptál.

-         - Kathy! De csak most ismertem meg! Nem akarok az ágyában kikötni! – rivallt rám.

-         - Jó,jó! Akkor valami olyat amiben jól érzed magad!- sóhajtottam a fejemet rázva, majd csendben mentünk tovább.

A nap gyorsan elpörgött, kávéztunk, megnéztünk egy filmet, és a bazárban vettem magamnak egy nyakláncot, amin egy farkast ábrázoló medál lógott. A kapunkban búcsúztam el a többiektől, majd a tornácról integettem nekik.

         Anyám már a vacsorához készülődött, tett-vett a konyhában. Apám a mosogatónál állva törölgette el a már tisztára mosott edényeket. Gyors csókot nyomtam mindkettejük arcára. Elmeséltem az utolsó napot a suliban és azt is mi mindent csináltunk a lányokkal iskola után. Megmutattam anyunak az új nyakláncomat amit a bazárban vettem. Neki is nagyon tetszett. Elindultam a lépcsőn felfele,mikor anyám utánam szólt:

-         - Kincsem,fél óra és kész a vacsora- mosolygott felém anyám kedvesen.

-         - Értettem Anya! Így is kilyukad a gyomrom! – mondtam, majd kinyitottam a szobám ajtaját és beléptem rajta.

Ahhoz képest, milyen rendetlenséget hagytam magam után reggel, most minden az élére volt állítva.

-         - Jaj Anya… most megint napokig nem fogok megtalálni semmit! – morogtam magamban.

Bekapcsoltam a laptopomat, és egy e-mail fogadott:

Feladó: Miranda Sayer

Szia Kathy!

Mire hazaértem, Mike már itt volt! Most azon fűzi az agyamat, hogy elvisz motorozni. Kicsit félek, bár a gépezet elég biztonságosnak tűnik. Nem fog megölni?

Miranda

Kicsit elnevettem magam a dolgon, majd gyors válaszírásba kezdtem:

Szia Miranda!

Nem Miketól félsz, hanem az érzéseidtől! Engedd el magad, add azt aki vagy! Abból nem lehet probléma! És mellesleg, tudtommal imádod a motorokat nem?! A srác meg biztos iszonyat helyes ahogy leírtad, nem?! Akkor nincs több kérdésem!

Kathy

A választ nem volt időm megvárni, mert anyám vacsorához szólított. Ahogy kiléptem a szobából össze futottam kishúgommal, elég álmatag feje volt, gondolom a suli után ledőlt egy kicsit és elaludt. Köszöntünk, majd a lépcsőn lefele megtárgyaltuk, hogy semmi említésre méltó nem történt az utolsó nap az iskolában.

Csöndben telt a vacsora, anyám a kedvencemet főzte, így hát üres tányérral álltam fel az asztaltól és elmosogattam. Kisétáltam a tornácra és tekintetemet az égre szegeztem. Rengeteg csillag ragyogott odafönn. Lágy szellő simogatta meg arcomat, a változást elhozva az életembe. Éreztem a zsigereimben. Felsétáltam a szobámba és elnyúltam az ágyon. Még egy pillanatra eszembe jutott Miranda és az ő aggályai a sráccal kapcsolatban. Akaratlanul is elmosolyodtam a dolgon, majd a következő pillanatban már elnyomott az álom, kimerített ez a mai nap.

         Anyám elhaló sikolyaira ébredtem. Majd halottam apám kétségbeesett ordítását és kishúgom zokogását. Kipattantam az ágyból és az ajtó felé siettem. Mikor megpróbáltam kinyitni, az zárva volt. Téptem a kilincset, rugdostam az ajtót, de az nem engedett.. Zokogni kezdtem, a beszűrődő  sikolyok számai csökkentek. Fülemet fogtam és a falmentén lecsúszva ültem a földön. Nem tudom mennyi idő telhetett el ébredésem óta, de csend lett, nyomasztó csend. Az ajtóm zára felmorajlott, és lassan kinyílt. Felemeltem a fejem és meredten néztem az ajtón belépő farkasra. Morgott, vicsorított és rám vakkantott, majd megindult felém. Pókmászásban sikítva a fejemet rázva tolattam hátra, majd a sarokban próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat.

Tudtam…ma meghalok…

         A farkas rám ugrott, és marcangolni kezdte a végtagjaimat. Sikoltoztam, de sikolyaim üres fülekre leltek. Fájdalmaim elviselhetetlenek voltam, nem bírtam elviselni, elakartam ájulni, de valami nem engedett. A farka kegyetlenül tépte a húsomat. Szinte a bal karomról és vállamról már teljesen lefejtette a bőrt. Nem tudom miért én? Miért nem a torkom harapja át?? Miért kell szenvednem?? Zokogtam, és már nem akartam a földiek közé tartozni. Megakartam halni, hogy véget vessek a szenvedésemnek…

         Egyszer csak a farkas megállt és hátrébb lépett. Tekintetem homályos volt, de még utoljára láttam egy kék villanást. A farkasnak csak a körvonalát láttam, majd egy kis idő múltán a bestia eltűnt és egy emberi alak állt előttem. Megint láttam a kék fényt, de most folyamatosan világított. Belőlem jött… A férfi megszólalt:

-          - Gyógyulj meg…Ezüst farkas!

Miket beszél ez?! Miféle „Ezüst farkas”?! Nem értem! Valaki mentsen meg! Nem volt időm segítségért kiabálni, végre eszméletemet vesztettem végre vége a fájdalomnak. Végre meghalok…

         Órák múlva tértem csak magamhoz, de már nem éreztem fájdalmat. Erősnek éreztem magam felültem és a bal karomhoz értem. Elakadt a lélegzetem. A sebeim…eltűntek. A bal vállamon még volt egy kis seb, de az is csak zsibbadt.

-         - Gyorsabban regeneráltad magad mint hittem volna. – suttogta az idegen. Maga is meglepődött azon mikor tétován felugrottam a földről és ordítozni kezdtem vele.

-         - Maga megölte a családomat és majdnem engem is! Miért nem nyírt ki a picsába is?! Miért hagyott életben?! Mi értelme volt megkínoznia? Egyáltalán ki maga? Hol a farkas?! És mit akar tőlem???

Ordítottam, testem körül halványszürke aura kezdett fényleni. Megijedtem magamtól, seggre ültem és a sarokba húzódtam.

-         - Mit tett velem…? – zokogtam.

-         - Igen, megöltem őket mert akadályozták volna a további életed. Ha most nem tettem volna meg akkor a vámpírok nyírják ki őket, szóval mindegy hogy ma vagy holnap…Azért hagytalak életben mert én vagyok az utolsó aki át tudja neked adni ezt a képességet, benned láttam elég erőt, hogy ezt a terhet viseld, hogy tovább vidd a fajunkat. Te most már Ezüstfarkas vagy! A farkas még itt van, épp most beszélsz vele. Te is képes leszel alakváltásra idővel, ha rájössz a képességeidre. Van egy örök ellenségünk, a vámpírok. Tőlük óvd magad, kicsi ezüstfarkas. Ha isznak a véredből elpusztíthatatlanokká válnak, semmi sem végezhet velük…és akkor bajban vagyunk.

-         - Megölted a szüleimet…Tönkre tetted az életemet… - tekintetem elsötétült, szemfogaim megnyúltak, körmeim megnőttek. Zöld szemem szürkére váltott, hosszú szőke hajam pedig ciklámen színűvé vált.

-         - Hamarosan hat a méreg amit a csontvelődbe juttattam. Itt egy hátizsák, ebben mindent megtalálsz amire szükséged lehet, ami meg kell majd beszerzed.. Ebben van pár fegyver, meg egy két dolog.

Gúnyos mosolyra húztam a számat, felálltam a földről, tekintetem nem nézett a férfira.

-         - Most pedig megtorlom rajtad a szüleimet… - suttogtam.

Villámgyorsan a férfi mellett teremtem és körmeimet a gyomrába döftem, fogaimmal pedig az ütőerét téptem ki a bőre alól. A földre zuhant, vér spriccelt a nyakából. Tétován a sebre tette a kezét, nyöszörgött, majd akadozva elkezdett beszélni:

-         - Tudtam, hogy ezt…fogod tenni…- nyögte. – A táskában…van egy liter benzin…és egy gyufa. Átváltozom…és égesd el a testem, hagyd el a házat…A hatóság a gondozásba vesz…mint árva…TEDD A DOLGOD.

Nem haboztam egy percig se! Kitekertem a benzines palack nyakát, addigra már a férfi farkassá alakult. Gyönyörű csillogó ezüst szín bundáját vér áztatta. Végiglocsoltam élettelen testét, majd felgyújtottam a tetemet. Felkaptam a táskát és kiviharoztam a szobából.

         A folyóson húgom élettelen teste fogadott. Elsírtam magam, a fejemet ráztam.

-         - Sajnálom…Szeretlek…Ruby.. – zokogtam.

Erőt véve magamon kirohantam az égő házból könnyektől fuldokolva.

         Mikor kiértem a ház már lángokban állt. A ház mellett a karámban apám love, Sunshine megrémülve rohangált fel-alá. A tűz kezdett átterjedni az istállóra. Egy kis ideig néztem, majd nem tudtam ott hagyni a ébenfekete csődőrt. Apám szerencsére szokása szerint kint felejtette a szerszámot. Gyorsan felszereltem a nyerget és a kantárt, majd még egy utolsó pillantást vetettem a már lángokban álló házra. Felkaptam a földről a táskát, felpattantam a megbokrosodott ló hátára, és az eszeveszetten galoppozni kezdett. A karámot átugorva menekült a tűz elől. A távolból még halottam a tűzoltók szirénáit.

         Egy nem olyan távoli dombról néztem végig ahogy a ház porig ég…az életemmel együtt. A tűzoltók nem tudták felvenni a lángokkal a versenyt. Nagyapám mondta mindig:

„Amíg tudod ki vagy, addig nem kell félned.”

Nos én már nem tudom ki is vagyok valójában. Testem, s lelkem meghalt. Ez már nem én vagyok. Mutáns lettem...vége az életemnek. A nevem Kathy Crow és gyakorlatilag ma megszüntem létezni, de holnap új hajnal virrad és egy új élet kezdődik...